Vannak néha olyan,hogy is mondjam, szükség napok az életben,amihez a mostani esőzés lehet,hogy csak még kellemesebb aláfestő zene. Egy kicsit későbbi ébredés után valahol megnyugtat az eső kopogása, így nem érzem úgy,hogy bármiről is lemaradtam volna. Azonban szinte fájdalomként nyilal belém az,amilyen gyorsan váltják a napok egymást a naptárban,így ma szeretnék annyit segíteni a ház körül,amennyit csak lehetséges -vagy amennyire képes vagyok (mivel ez valószínűleg egy szűkebb tényező).Ha csupán a fekete-fehér tényeket nézzük:Mami 70 éves, a látogatóban lévő fia,Kiky ,aki szintén itt lakik velünk egy-két hónapra,ő olyan ötvenes, úgyhogy már csak a korra való tekintettel is ez az én feladatom,még ha hercegnőként is kezelnek ilyen téren.Szerencsém ,ma egyikőjük sincs a közelben,így süröghetek-foroghatok kedvemre.A reggeli kávézós társam Nachos, együtt etetjük a csirkéket,és ha már így ücsörgünk,felaprítjuk az összes öreg kókuszt a ház körül,ugyanis ez a szárnyasok eledele errefelé.Azért nem kis munka,meg kell hagyni, a szó szerint beleszáradt fehér húst kiszedni ezekből a gömbölyded gyümölcsökből,majd azt hatalmas erővel mini falatokra kaszabolni. A külső, barna-szőrös héja pedig összegyűjtöm,ugyanis kiváló tüzelő eszköz,faszén helyett.Ezután a ház környékének felsepregetése van soron, hiszen,mindenki a maga portáját takarítja,legyen szó sárról, homokról,szemétről,bármiről. És "egy-két,seperj még" aerobic mozdulatokkal, minden kifejezés szerint izommal próbálom felcsutakolni a leragadt mocsok maradványokat. Összegyűjtöm egy kupacba a szemetet és a lehullott leveleket,ágakat,amint szárazabb idő lesz, mindenféleképpen el kell mindezt tüzelnünk. Már csak azért is, ugyanis a kecskét errefelé hihetetlen mi mindent képesek a feneketlen bendőjükbe tömni, úgyhogy nyilván a különféle plasztikszemetetet is magukévá tennék.
Amíg csepereg, megtalálom azokat a fiatal kókuszokat ,amelyeket a minap kaptam Wahyutól (sőt,használjuk rá a megfelelő piaci kifejezést, MEGVÁSÁROLTAM), most jön az,ami még sosem volt: egyes-egyedül próbálkozom felnyitni a kedvenc termésemet. Ezt az állapotot pont úgy képzeljétek el,amikor a dió még a fán van, vagyis a zöld burkában. Követem lépésről -lépésre,amire a helyiek tanítottak,vagyis egy hatalmas macsetével ( aceh renjong,vagyis a felniből készített dologról beszélünk..hívjuk késnek,kardnak - bárminek)neki állok, kicsit döntve a kókusz alját vagdosni. Eszméletlenül nehéz,mire itt körben le tudom szedni a burkot, az beletelik egy kisebb ínhüvely gyulladásba,és egy jó negyed órába.De nem adom fel, ha itt ez mindenkinek természetes, én miért ne tudnám megoldani! Most jön az,amikor a belső részt kell körbenyitni, hogy hozzájussak a hőn áhított nedűhöz!Ez kifejezetten olyan,mintha követ püfölnék egy késsel,lehet nem vagyok elég bátor, de nem ezzel a szerszámmal a kezemben nőttem fel, és nemhogy a körmeimet, de az ujjacskáimat is féltem.Nagy nehezen leesik végre a "kupak" és kezdődhet a víz kicsöpögtetése, majd a kitartó munka gyümölcseként beülök a konyhába kikanalazni a fehér, még javarészt folyadékot tartalmazó husit (mindezt azért kell a konyhában végrehajtani,mert ugyebár szőrös lábú kis barátom úgy érzi a munkából kellő mértékben kivette a részét,így nyilván a finomságból sem elég annyi,amennyit magamtól szánk neki.Látom a szemében,hogy a megfelelő osztozkodási arány legalább 60%-40% lenne...a javára - és persze akkor,ha a jussomat elég gyorsan tudom enni. Mint láthatjátok, a kutya legalább annyira szereti a kókuszt,mint lökött gazdája, vagy mint a háztáji baromfik.Kezdem mondjuk megérteni,miért mondja a gyermek mondóka,hogy" irigy kutya".Ha így jobban belegondolok ő még soha nem hozott nekem csontot,vagy bármit,hogy osztozkodjunk.na,nem mintha megkívántam volna,csak ugyebár a szándék...
Amint betelik a 3 decis bögre, a többi levet olyannyira magamnak szánom,hogy a kókuszból iszom ki csak természetesen. Úgyis Tarzanként küzdöttem meg érte, hát akkor már ez a hangulat dukál a lefetyeléshez.Valamelyik nap azt olvastam, hogy ez a nektár minden izotóniás sport italt kenterbe ver, most el is kél az energia,mert mosás következik.Még mindig kézzel,és hideg vízzel.Próbálkozom kicsit bal kézzel is dörzsölgetni,mert ha így haladok olyan bicepszem lesz fél karomon,hogy nosza, no de a másik kezemen? Igen,megint a külsőségek.panaszkodtam én bőr színről,meséltem ruháról, most már ez is. Igen,kérem, városi lány vagyok, és mind a mai napig próbálom lépésenként kiírtani a felesleges sallangot az életemből..de annyi van, hogy őszinte vallomás legyen,de ez bele fog telni egy jó pár száz évbe...
Mint ahogyan már ódákat zengtem, még mindig csak pozitívan tudom megemlíteni az itteni egyszerű tisztító szereket,ugyanis nem olyan vészes egyik foltocska sem,mint ahogy tűnik első ránézésre.Már csupán azért kell izgulni, hogy megszáradjanak,mielőtt elcsomagolnám őket - mert ez az állandó eső nyilván a szárító kötélnek sem kedvez.
Fogadott nagymamám is lassan hazaérkezik, és szó szerint könnyekig meghatódik azon,amit lát. Bár egy kicsit mérges mert ő ezt nem engedte volna,meg is jegyzem neki,hogy azért csináltam akkor ,amikor jó messze van a saját házától.Szuvenírként és késői ebédként hozott nekem a városból martabakot - mivel kellemetlenül érzi magát, mert nem volt itthon ebéd...hát ilyen jó dolgom van nekem-, ez,ha nagyon egyszerűen akarom lefordítani, mondjuk úgy, hogy az omlett helyi megfelelője,ráadás bónuszként kapok hozzá egy kevés édes-savanyú lila hagymát.Szokásos csomagolás: banán levélbe van tekerve,ami pedig egy papírba, és mindez egy NEJLON ZACSKÓBA. Ki hitte volna,persze?Gyorsan belakmározom a finomságot, ugyanis nagyon nagyon szeretem a martabakot,mint a legtöbb helyi ételt, úgy kézzel,ahogy errefelé divat enni.
Délután teszek egy sétát még a csepegő esőben,ezért nem is tart velem senki,a kutyámat kivéve persze. Észreveszem, hogy tőlünk nem is olyan messze,ahol a szomszédaim hajói állnak, van egy homokos tengerpart,ahová lejáró is van az útról! 2 év után még mindig érnek meglepetések.Tudjátok,mi a jó a homokos tengerpartban? Nos,az, hogy ez Nachos kedvenc,és első számú játszótere.hiszen azt a tucatnyi szellem rákot,amit üldözni lehet,csak itt találjuk meg. Amíg ő ide-oda rohangál,és fúrja bele az orrát a homokba,addig én nekilátok kagylókat gyűjteni.Pontosabban csigákat! Úgy tűnik,itt minden parton más kincseket lehet felfedezni,errefelé a kisebb,nagyon díszes csiga vázak partja van.Kagylóhéjből sokkal kevesebbet találunk,de az előbbi leleményekből többet is, lenyűgöző szépségben!Egyszer csak a semmiből odalép hozzám egy bácsika, egy kosár sült banánnal,és megkínál belőle,amiért egy fillért,egy petákot sem fogad el ellenértékként.
Leülünk a homokba, beszélgetünk,halászatról,ételekről,mindenki a maga helyhez fűződő sajátos szerelméről.Mert valahol igenis egy vonzalom ez,ami ehhez a szigethez , élethez köt.Ahogy itt ülök a bácsika mellett, igazából rájövök, hogy a legnagyobb kincseket az életben itt szereztem,azzal ,hogy megtanultam az életben értékelni másokat,és egyben magamat.Emlékszem, mielőtt kijöttem,még bátran mondtam, hogy az a néni,aki festékkel virít,és lendülettel fut a busz után az állni is tud. Szerintem én most azt élem át , vagyis még annak is a könnyített verzióját,amiben talán nagyanyáink élték napjaikat,és nem győzöm hangsúlyozni azt a tiszteletet,amit ezek az emberek az egész világon mindenhol megérdemelnek.lehetnek gonoszak, házsártosak,büdösek, vagy bármelyik más jelző,amit rájuk aggatunk,de higgyétek el akármilyen mogorvák is tudnak lenni,valahol azt mondom megtehetik.persze,nem kell egyetérteni azokat a gondolat foszlányokkal,amelyek bennem születnek, de ezek a napok itt minden másodpercben megmutatják, hogy mekkora szerencsénk is van bizonyos szempontból,sok más részből talán pont ezek a dolgok miatt meg elfelejtettünk élni.így, ezt viszem ma haza a kisebb kincseimmel, és a legnagyobbal, mert nemcsak tudom, hanem érzem,és értékelem is azt a dézsányi szeretetet és törődést, amit az élettől kapok egy naplementében,egy beszélgetésben,barátoktól,idegentől,vagy családtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése