Viszont ha így jobban végiggondolom, én valami fekete, szőrtelen vadmalackákkal álmodtam....és ahogy ezen gondolkodom, még nem is sejtem, hogy ez lesz a napom karmája.
( jaj, had' jegyezzek meg valamit..igen,igen,most jön a szokásos tárgytól eltérés:A malacot indonéz elnevezése babi,de a nemzetközi kommunikációt azt teszi viccessé,amikor meg akarják kérdezni,hogy van -e kisgyerekem, és ezt mindenféleképpen az angol baby szóval akarják kifejezni. A rossz kiejtés, és az indonéz szövegkörnyezetben nekem a legtöbb esetben az jön le,hogy " van malacod?" A helyet tekintve lehet egyszer meglepődnének, ha tényleg arra válaszolnék,amit értek...és felmutatnék egy baconszalonnát-amiért errefelé az itt élő fehér ember ölni is képes lenne lehet..)
A délelőttöt egy hatalmas szőnyeg kézi suvickolásával töltöm, minden vicc nélkül ez a kárpit legalább 6 nm,nemcsak Aladdin, de az 1001 éjszakai összes hőse elférne rajta. Ez a szőnyeg az,amin egyébként a gyerekek szoktak aludni a nagyobb mozis estéket követően. Szépen egymás mellett, katonás sorban.
Tehát a repülőszőnyeg tisztogatása alatt egész végig ezen a disznóságon, az én álmomon gondolkodom.
Az internet alapján az álmokban szereplő állatok a saját,emberi természetünket szimbolizálják.Hát...ha így belegondolok, ez most semmiképpen sem bókféleség.Ha jobban belemegyek, a disznó önmaga egy magamra erőltetett, őszintétlen magatartást jelent. Természetesen ez a mondat nemhogy felháborodottságot, de kifejezetten,és szó szerint igenis zavart okoz az erőben. Az első sokk után azonban eltöprengek.Lehet az a magamra erőltetett póz, hogy próbálok úgy tenni,mintha elfogadnám, sőt néha örülnék annak, hogy haza megyek, és közben minden egyes napon vannak pillanatok,amikor azon kapom magam,hogy álmodozom az itt maradásomról..Ezzel teljesen azonosulni tudok, és lehet, kedves álomszakértők, mégsem fiktív tudományágban jeleskedtek, úgyhogy a lelki béke ismételt helyre álltával egy időben a takarítást is befejezem.
Késő délután Dewivel elhatározzuk, hogy elsétálunk egészen a város melletti Pantai Kasih partra Nachos kíséretében. Előre úgy számoljuk, hogy nagyságrendileg ez olyan két órát vesz igénybe,így kicsit sietnünk kell,hogy még sötétedés előtt hazaérkezzünk. Már az úton vagyunk,amikor a két törpe, Wahyu és Safrida rohan utánunk,hogy csatlakoznának. Őszinte leszek, nem nagy örömömre, mivel azért ilyen távolságon és idő szűkösségében a gyerekek hívatlan társaságával mindenféle előítéletem van. Végül is rábólintok, és magamban morgok tovább. Ahogy végighaladunk a falvakon a régi ismerősök köszöntenek, integetnek.
Furcsa egy érzés ez, szerintem ők nem is tudják, hogy én lassan hazafelé veszem az irányt. Haza, egy másik kontinensre, amelyről ők azt sem tudják hol van,milyen irányban. Sétánk során Safrida felhívja a figyelmemet pár bivalyra,amint azok az út mellett komótosan legelésznek.Olyan ritkán lehet őket látni, azon sem lennék meglepődve, ha ez a pár példány lenne összesen az egész szigeten.( Hozzátenném, Safrida jelleme nekem teljesen a Pán Péter meséből megismert Giling-Galang tündérre emlékeztet, csupán barna hajjal.Ez a kislány képes volt anno három tizedmásodperc alatt a szívembe lopnia magát.És ugyan sokat nem beszélünk, mégis a vadóc jelleme, az hogy néha szavak nélkül csak úgy hozzám bújik...Tündéri! )
Már majdnem a városhoz vezető körforgalomhoz érünk,amikor az irányt a tengerpart felé vesszük. A múltkor láttam egy új lejárót, ezért kitaláltam fedezzük fel azt az utat. A gyerekek helyeselnek, mivel a napocska már igencsak lemenőben van, sőt hozzáteszik, ha szerencsével járunk, és apály van, a part mentén majdnem teljesen hazáig is tudunk sétálni. Akkor úgy érzem,innentől nem én tervezem a dolgokat,nem lesz ebből gyümölcslé ivás Pantai Kasihn sem. És akkor megpillantjuk a tengert! A naplemente fénye, és a millió szín, illat elfeledteti velem az irányítani vágyást egy pillanatra. Eszembe jut,hogy ezeket az árnyalatokat az égen sem én irányítom, mégis milyen szerencsés vagyok, hogy itt állhatok, pont ebben az időben,és megcsodálhatom. Eszembe jut, hogy mennyire szeretve vagyok, és nem azért mert én kontrollálom, hanem mert jó emberek vesznek körül a világon mindenfelé.
Boldoggá tesz az a szerencse, amelyet nem én érdemeltem ugyan ki, de az élet ezzel ajándékozott meg, hogy még egyszer úgy érezhetem, nagymamám van, aki mindig meleg étellel vár. Hogy van internetem még egy ilyen helyen is, és minden nap beszélhetek az anyukámmal, és a barátaimmal,veletek. Bármit megadnék, hogy ebből a pillanatból legyen több az életemben, vagy én legyek arra nyitottabb, hogy elfogadjak dolgokat - ahogy egy kedves ismerősöm mondja..csupán go with the flow, vagyis KÖVETNI az utamat, nem pedig azt építeni. Itt vagyok álomországban , sőt,ahogy még gyerekkoromból emlékszem egészen pontosan, álomország tengerpartján.
Az első ember,akivel találkozunk az általam nagyra értékelt,és tisztelt Si Birin, aki egy kézzel is az egyik legsikeresebb horgásznak számít a környéken. Kis sárga hajóját szélben,esőben,nagy melegben,mindig a tengeren látni.Higgyétek el, minden munkát értékelek,amit az ember a saját képességeihez és tudásához képest a legmagasabb fokon tud elvégezni, de ez,amit egy-két tengeri halász nap mint nap művel,az tényleg ember feletti. Ugyanis már a hajóban ülve, a tenger himbálódzása is fárasztja a szervezetet, nem beszélve az időjárás viszontagságairól, no meg a horgászat türelemjátékáról, az állandó javítgatásról,újra csomózásról,fel-és letekerésről.
Szerencsével járunk, hiszen apály fogad minket, így el tudunk indulni hazafelé. Jobb oldalunkon egy, a japán foglalásból visszamaradt bunkerrel ( benteng )találkozunk,amiből egyébként több is látható a szigeten, én azonban nem is tudtam eddig hogy itt is van egy díszpéldány.
Köveken mászunk, le és fel, rákok között sziklákba kapaszkodunk, ugyanis a tengerben természetesen nem mindenhol ( sőt ) van kipárnázott vörös szőnyeges út.Az egyik korallokon keresztül vezető úton azonban a kiskutyám megtorpan, és nem akar tovább jönni. Én már sajnos nem tudok visszafelé mászni, így Dewi, aki a négylábúm mögött drukkol, kerít egy rongyot, hogy megfogja a blökit, és leadja nekem, hogy a kezemben tudjam tovább vinni a közel 10 Kg-os kutyababát. Teljes mértékben lelkiismeret furdalásom van, hogy keverhettem a kutyát ilyen helyzetben. A gyerekeknek ez egy minden napos körülmény,én még csak csak megoldom...de szerencsétlen Nachosnak valószínűleg csúnyán a határait feszegetem.Erre a tettre ettől a helyi lánytól pedig megtorpanok, hogy képes tényleg képes a sok éves tanítást, kétséget, félelmet leküzdve segíteni, nem pedig undorral tétován állni a szerintük tisztátalan állat felett.Most már kutyával a nyakamban mászok tovább ,hogy minél előbb visszaérkezzünk a kicsiny utcácskánkba, talán a képekből a sok millió sárgásrózsaszín árnyalat segít kitalálni, hogy a lehetetlen küldetéssel állunk szemben.Még nehezebbé teszi az egészet, hogy olyan lélegzetállító a táj, én is meg-megállok fényképezni, vagy csak élvezni, mialatt a gyerekek kis garnélarákokat gyűjtenek.Az utunk így végigvezet a két mérföldes part egészén, már sötét van, mire az előző otthonom át (Casa Nemo Lodge)felmegyünk a falun átvezető betonútra. Megjegyezném, rengeteg szentjánosbogár kíséretében , ha már emlegettem ma Pán Péter történeteit.
Ahogy kiérünk a lakott területről, nemcsak a szentjánosbogarak, de a közvilágítás luxusa is eltűnik, vagyis a mobiltelefon halvány fényére kell alapoznunk a hátralévő 10 percet. Gyors lépteinket egy idegen ,mély zaj töri meg,amit próbálok elviccelni, hogy biztos egy nagyobb méretű kutyus érezte meg Nachos közeledtét. Nem,sajnos ebben nincs igazam,ugyanis egy hatalmas vaddisznó veszi felfelé az irányt. Felfelé,egészen az útra,amin járunk. nekem eszembe jutnak Brendan szavai,hogy ebben az esetben véletlen se kezdjünk futni, bár tudat alatt már lendíteném a lábam. Inkább ösztönöm ellen teszek, és kiteszem a két karomat, a gyerekeket is megállítom. Ott a koca velünk szemben. Másodpercekig egymást nézzük, el sem tudjátok képzelni, milyen hosszúnak tűnik ez az idő.Kis mértékben valamiféle megnyugvás tölt el mégis. Lehet, ez az elfogadása a helyzetnek, hogy mind a súlyomból, mind a lehetőségeimből kiindulva, itt most többet nem tudok tenni, Isten rád bízom magunkat, tegyél velünk belátásod szerint!
(Ha eddig álomország tengerpartján gyalogoltunk, akkor Paff lehet nem is sárkány, hanem vadmalac.Vagy 12000 Km alatt ennyit változik a történet.)
És egymotoros tűnik elő a semmiből, a malac pedig utánaered,majd eltűnnek mind a ketten a domb mögött.
Hihetetlen.Mi azonnal hazafelé vesszük az irányt,talán megkönnyebbülve? De mindenféleképpen ismételten vegyes érzelmekkel a kicsi szívünkben. Ha végiggondolom most, hogy mit olvastam a malaccal kapcsolatban, és a rám erőltetett maszktól, még érdekesebb átgondolni (igen,leírtam ezt a szót..) ezt a találkozást. Az élet szembesített önmagammal egy kis időre egy olyan helyzetben,amit nem tudok uralni. Talán ezt kértem korábban, hogy fogékonyabb legyek ezekre a pillanatokra,amely arra emlékeztet, hogy a csatát magasabb szinteken rendezik, én megvívni tudom csupán. De azt minden erőmmel .)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése