Május 21-Újra itt.. Lampoo-poo-k

Az ilyen reggeleken valahogy mindig vegyes érzések kavarognak bennem, amelyre temészetesen minden okom megvan. Egyrészről ,mégis csak reggel 6-kor kell kelnem (nem..nem csupán ébredni, hanem szigorúan kipattanni az ágyikóból),másrészről az ilyen vízumrohanások,útlevéltúrák azért legalább annyi rizikóval járnak, mint egy szabadugrás - vagy összejön,vagy nem. Bár most azért lépés előnnyel indulok,hiszen abban a feltétlen,kivételes helyzetben vagyok, hogy SMS-ben értesítettek már jó pár napja,hogy elkészült a vízumhosszabbításom,amihez nem kell nagy nyelvésznek lenni,hogy úgy értelmezzen, bökkenő nélkül meghosszabbították,vagyis nyugodtan mehetek az útiokmányomért.

Tehát 6 óra, még van idő ( vagyis nincs,egyátalán nincs idő,de a szükség törvényt bont) gyorsan kimosni,és kiteregetni a ruháimat,miközben a már a nózim alá dugott reggelimet majszolgatom.Ha lenne egy harmadik kezem, biztos kávéznék is, de ez így most elmarad... Hozzá tenném,Mamikánk ismételten valami fantasztkus dologgal varázsolt el így hajnalok -hajnalán,ez pedig nem más,mint egy nem kicsit felturbózott omlett.Természetesen az extra adalék kalóriavonzattal is jár, de ám legyen, ha ilyen ízbéli bűnözést hajtunk végre. Az omlettbe ugyanis sütés közben egy toast kenyérszelet bújik meg, többféle finom friss hagymával,chillivel. így azért szerintem bárki suvickolna kézzel ruhát hajnalban, ha  ilyen nemes étekkel ébresztik, és persze, had'ne említsem ismételten a napfelkelte millió árnyalatát,aki esetleg mégsem a gasztronómia örömeire hajt így kora reggel.

7 órakor érkezik értünk az iránytaxi,mivel tömegközlekedési eszköz az nincs a szigeten.Nincs rá igény ugyanis, olyan nagy számban rohangálnak robogók,amelyekre egyébként egy családot lehet felültetni kérdés nélkül,merthogy erre Indonéziában nincs szabály.

Tehát a taxi,aki egyenest már visz is minket Balohan,vagyis a kikötő felé.Az üvegen keresztül látom,hogy Nachos ismételten az autóval rohan eszeveszetten, a legtöbb kanyarban még fel-fel tűnik,amíg el nem kezdünk gyorsítani,majd végleg elhagyjuk a szőrmókot. Ne értsetek félre,nem vagyok szívtelen,de fél méteres láncon mégsem hagyhattam visszaérkezésemig.És hál' az égnek , tapasztalatból tudom,hogy hazatalál innen, a késői reggelire már jelenését is teszi a kis faluban.Hogy én mennyire tudok ezért a kis morzsáért aggódni - megjegyzem, az,akit itt jobbra-balra becézek,lassan egy ázsiai törpeborjúval vetekszik,mind súlyban,mind méretben- lehet a következő blogot a végtelen kiskutya gyomorrol kellene vezetni.Ha nem lenne ártalmas az egészségére, egyszer,puszta kíváncsiságból megnézném, Nachos mennyit tud egyszerre enni,és van egy olyan érzésem ebben a kísérletben ő is nagyon szívesen benne lenne,tiltott állati tesztelések ide vagy oda.

A korai csomagolás áldása,hogy megtaláltam az elmúlt hónapok alatt összegyűjtött és fel nem használt kompjegyeimet, úgyhogy irány a "gyors hajó",ami nem egész egy óra alatt érkezik Banda Aceh partjaihoz. Az út alatt egy gimnáziumiu igazgatónővel beszélgetek a hitről és az elfogadásról,mert még mind a mai napig lenyűgöz,ahogy szélsőséges érzelmek nélkül tudnak az élet nagyobb kihívásaival azonosulni.Beszélhetünk buddhistáról,keresztényről, vagy éppen esetünkben iszlám emberekről, az ázsiai népek olyan mértékű hittel rendelkeznek Istenben vagy bármilyen magasabb erőbe, hogy ez mellett teljesen eltörpülnek az aktuális bajok és problémák ,amelyek erre az életre vannak kiszabva.Már hallgatni is élvezet,ahogy erről az ittélő férfiak és nők beszélni tudnak, irigylem azt a nyugodtságot és visszafogott lelkesedést,amellyel az életfelfogásukat írják le. Luar biasa - vagyis mindenképpen rendkívüli!

De egyszer eljön ,aminek jönnie kell, megérkezünk a kikötőbe,és konkrétan áldom a sorsot,hogy valamelyest ismernek,így nem kell vagy hatszázszor válaszolnom ugyanarra a kérdésre 3 mp-en belül,miszerint"nem,nem a reptérre megyek"és"van már sofőröm".Merthogy tényleg van,kedves becakos barátom Yulianto várta az érkezésemet,együtt is indulunk a küldetésünkre,hogy visszaszerezzük az útlevelemet,amit a Bevándolási Hivatal tart fogva.Ez ebben a formában azért nem igaz, szóltak ők napokkal ezelőtt, hogy mehetek érte, csak engem nem evett az avas errefelé.

Amikor megérkezem, a két ügyintéző hölgy nem tudja hová tenni,hogy hivatalosan én már nem jövök többet hozzájuk a nyakatekert kéréseimmel.Kapcsolatunk elég rázósan alakult, még a mai napig emlékszem,amikor egyáltalán nem akarták meghosszabbítani az tartózkodási engedélyemet 2 éve.Azóta rájöttem, a legnagyobb  adú ász az őszinteség,még egy hivatallal szemben is. Amióta elmagyarázom az egész helyzetemet,és teljesen hivatalosan a segítségüket kérem,még nem volt olyan probléma,amelyre ne találtak volna megoldást.

Most,hogy így nézegetem, több esélyem sem nagyon lett volna,ugyanis még 1 (azaz egy) üres oldalammaradt az útlevelemben,ha jól kalkulálok,ez pont a tranzitpecsétemhez lesz elegendő. Két és fél év alatt használtam el ezt az útlevelemet.Hmmm...Mindig is aggasztott a pocsék fotó a dokumentum elején,hát most van rá esélyem, hogy jobban csináltathassak,egy kisebb vagyonért cserében. (Itt a jakartai Magyar Nagykövetségen készítettek volna részemre másikat,ahol  minden tisztelet a konzulátusi ügyintézőnek,illetve a tiszteletbeli főkonzulnak - a segítőkészségük példátlan!)

Az utolsó időszakban 60 napos szociális-kultúrális vízumom volt,amelyet az első két hónap után még négy alkalommal van lehetőség 1 hónap időtartamra hosszabbítani mielőtt ki kell lépni az országból.Minden hosszabbítás Kb. Rp400.000-Rp.500.000 körül mozog,ami függ attól,hogy hányadik hosszabbítás,illetve milyen gyorsan kell dolgozniuk.Bár ez kétszerese annak,amit hivatalosan kérhetnének a munkájukért,és az is igaz, hogy 12 hosszabbításból összesen egyszer kaptam számlát,azt is az ország másik felében. Deeee...és itt jön a DE! Ugyebár,mint mindenhol, itt is emberek dolgoznak.Vagyis lehet kekeckedni arról, hogy kinek milyen jogai vannak, és kit mi illet meg, a végeredmény, hogy a Bevándorlási Hivatal akár indoklás nélkül is bármikor utasíthat el kérelmet...és akkor mit értem el vele? Lehet elméletben spóroltam egy csomó pénzt,amit gyakorlatban pedig kifizethetek a repülőjegyre Malajzia felé,hogy begyűjtsek egy újabb belépési meghatalmazást?
Akkor most játsszunk! Gondoltam egy szóra, 9 betűből áll, és K-val keződik.Legyen mondjuk korrupció? Igen,mint mindenhol.
Kézhez kapom az útlevelet,pár kedves szót,és némi tavaszi tekercset,de megbeszéljük, hogy mielőtt felülök a repülőgépre, még benézek a hölgyekhez egy mosolyra...már csak azért is,mert,ha jól látom,eltűnt az indulási kártya.(amit valaki áruljon el nekem, hogy miért érkezéskor kell kitölteni,és fél évig vigyázgatni rá,ha induláskor is szét lehetne osztani ,mondjuk a repülőtéren?persze,nem akarok még véletlenül se, ne adj' Isten praktikus ötleteket osztogatni...)
Ezután némi vásárlás van terítéken, veszek pár színű üveggyöngyöt az én falusi (nem,nem a Mariannak) törpjeimnek, hogy szép nyakláncokat készíthessünk.Ezer éve rágják érte a fülemet,hogy mikor készítünk megint ékszereket, és lássuk be az idő erre (is) véges.Ha már a varrodás negyedben sétálgatok, leadom a maroknyi helyi, kézzel készített batik anyagomat,amiből egy nyári felsőt álmodtam meg. Nagyon szeretem az itteni mintákat,remélem ,otthon is hordható színeket tudok velük vinni a mindennapokba.
És akkor nincs más hátra,mint előre, nyakunkba vesszük a kilométereket, szám szerint 17-et,és lemegyünk a partra,Lampuuk beachre. Sokáig viccelődtünk a hely nevével ,ahol millió tehén pihen egyfolytában - és persze ennek melléktermékét sem a WC-n húzzák le, így mi csak Lampoo-poo-knak hívtuk,( a poo angolul kakit jelent - elnézést).Csodálatos elhelyezkedés, ugyanis ezt a partot hegyek ölelik körül,az egyetlen hátránya talán,hogy ezt a területet is éppúgy átmosta a szökőár 2004-ben,majd a közeli falut a törökök építették újjá.Megérkezem a szállásra, egy indonéz fiú, Joel bungallóihoz (joelbungalows.hpage.asia).Én előre foglaltam szállást,és némi közben járással, a legjobb szobával áldott meg a sors közel a tengerhez, szikla oldalába marva,hihetetlen kilátással.Kell ennél több? Az egyetlen zaj,ami közel-és távol létezik az a tenger morajlása.

Némi pihenő után, naplementekor futni indulok mezítláb a parton,ami egyébként közel sem olyan egyszerű,mint ahogy azt az amerikai filmekben mutatják. Futójárda nélkül ugyanis, a frissen áztatott homok jól megdolgoztatja azokat a kis petyhüdt vádlikat.De, jó zenéhez később jó társaság is párosul,ugyanis félúton találkozom pár helyivel,akik természetesen roppant viccesnek tartják az én kocogóshowmat,így invitálom őket egy kis joggingra,ugyan csak pár száz méterre.
A végén együtt nevetünk,és természetesen fényképezkedünk, de nem is baj,hogy vége van a mókának mára, hosszú volt ez a nap, és lassan teljesen sötét van,ideje vissza indulni az átmeneti lakosztályomba.
Bízom benne, hogy sem denevérrel, sem majommal nem találkozom a fürdőszobámban, bár a srácok biztosítottak róla,hogy mindig van a környékben valaki, ha esetleg többen lennénk a szobában,mint szeretném...
Az estét millió csillag teszi fényessé, lusta is vagyok lemenni vacsorázni,inkább csak élvezem a kilátást..és ezt a mesés tengerhangot.Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg lehet unni, hiszen már legalább egy fél órája csak az erkélyen fekszem, a csillagokat kémlelve,és a hullámok robaján elkalandozva. Valahogy én így élem meg a tenger közelségét.Már közel sem megyek annyit úszni,mint régebben,viszont,az hogy a hullámokat csodálhatom,és elámulhatok a természet erején,mindent megér számomra. A tenger sós illata,vagy a visszatükrözött fény.. minden érzékszervem csak úgy kívánja az óceánt.

Ma olvastam egy érdekes megközelítést a wanderlustról egy film kapcsán,vagyis a honvágy tökéletes ellentettjéről,miszerint ez éppúgy betegségnek számít,ha valakinek kényszere van az utazásra, a távoli tájakra - itt ajánlom mindenki figyelmébe: http://en.wikipedia.org/wiki/Wanderlust .Ha követjük a wiki által idézett definíciót, ez egy fájdalom,ami az ember hajtja az ismeretlen felé. Ha ezt így végiggondolom,én beteg vagyok,mert én az ázsiai mosoly nélkül nehezen tudok élni!