2012. május 27., vasárnap

Május 27 - Egy nagy túra a kis szigeten

Vannak az életben olyan napok,amikor semmi nem úgy alakul, mint ahogy terveztük...és az a legjobb,amikor ennek csak örülni tudunk - hát a mai nap ilyenre sikeredett.
Reggel 9-kor még hatalmas viharral és dézsányi esővel köszöntöttük a vasárnap reggelt,azonban egy órával később,mindez ahogy jött,úgy ment is tovább.nem mondom, pár felhő azért tovább mosolygott az égen a szürke és a kék összes árnyalatában - de a fene bánja,hiszen végre ki lehet mozdulni!
Nos,vége a tunyulásnak, nagyon szeretnék egy hosszú sétát tenni a város irányába ( ez olyan 1 óra hegyen-völgyön keresztül),és kiülni a kedvenc partomra  (Pantai Kasih),ahonnan ideális kilátás nyílik a távoli Pulau Rondora és a környező kisebb sziklákra.Sajnos a nagy halakat nem látni innen, de én mindet odaképzelem!Nem vágyom nagyra, nem a pancingom végére, csak azt,ahogy egy vitorlás hal felugrik,vagy ,ahogy egy hatalmas óriásteknős komótosan ellapátol mellettünk.Ha jobban belegondolok, igazából olyan dolgokról álmodozom,amihez már volt szerencsém az életemben.Mert tudom,hogy itt,amikor a kis szobámban a napomat tervezgetem,ezek a csodálatos lények éppen úgy teszik a dolgukat ott is nap,mint nap,akár van szerencsém őket látni,akár nem.
Egy hatalmas tejeskávé után útnak is indulok,természetesen mami nagy aggodalmára,hogy nem ettem meg a reggelire készített sült rizsemet (Azt mondják,az indonéz ember addig nem lakik jól,amíg rizst nem eszik,vagyis minden étkezéshez illik tálalni belőle), de végre lehetőség nyílik egy kis mozgásnak, és kitudja,mikor lesz a következő ég szakadás, így egy pillanatos sem szeretnék vesztegetni.
Ahogy elindulok, egy nagyon kedves javai ismerősöm,Rial motorozik szemben velem.Mint kiderül,ő is a csapadék mentes napot ünnepli a maga módján,hát,miért ne tennék ezt együtt?
Ez a fiú,annak ellenére,hogy ugyanebben az országban nőtt fel, legalább olyan kívülálló,mint én.Nem beszéli az acehi nyelvet,de még a vallási felfogása is eltérő.Sok barátja nincs,és mindig gyorsan megtaláljuk  a közös hangot.Bár,ez igazán jellemző véleményem szerint a javai származású emberekre.
Áthaladunk a városon,azonban úgy döntünk,addig megyünk,ameddig csak út van alattunk,vagyis elindulunk az ország ( és egyben a sziget )legészak nyugatibb pontja,vagyis a nulladik kilométer felé, ez körülbelül 30-40 perc motorozást jelent,minden túlzás nélkül mondhatjuk,festői szépségű tájakon! Balról hegyek,dzsungel,míg jobbról tengeröblök,és mesés kilátás kísér minket végig.Annak ellenére,hogy minden esetben csupán felső fokban tudok beszélni arról a területről,ahol ebben a pillanatban is hajtom minden este álomra a fejem,motoros túrának mégis ez a dimbes-dombos út északon a határozottan vadregényesebb. Házakkal is egyre ritkábban,míg út mentén ücsörgő,vagy tetvészkedő majmokkal annál sűrűbben találkozunk.Út közben kedves sofőröm kitalálja, hogy ha már úgyis ismételten lóg az eső lába,akkor miért ne fürödjünk egyet a leginkább a hátizsákos turisták révén megismert Iboh-n?Nos,akkor megint csak emlékeztetnék mindenkit, hogy egyrészt kedves barátaimnak nem okoz gondot a ruhában pancsikolás, másrészt nekem mégiscsak fenntartásaim vannak a nyilvános tengerpartok habjaival - vagy inkább a pásztázó tekintetekkel.Mondjuk úgy,hogy az itteni évek,lehet a szemérmességi szintemet növelték,mert már néha én is éppen ugyanúgy megbotránkozom bármelyik turistán adott esetben egy sokat mutató ruha vagy bikini láttán.Aztán,lehet,hogy csupán ismerve a hely hátterét,csak nekem idegen a dolog, és nem kizárt,hogy otthon ugyanolyan ledéren öltözködöm majd,mint azok a lányok,akiknek itt kedvesen próbálom felhívni a figyelmét a visszafogottságra.Ki tudja?!
Minden esetre nagyon szívesen maradok a parton,és válaszolgatok a szokásos,állandóan előforduló pár kérdésre, de igen,ismételten turista lehetek - mármint egy másik,indonéz turistával szemben mindenképpen.Aztán persze itt már találkozom pár ismerőssel, köztük Ekával,a szabad szájú acehi nővel,aki teljes mértékben származása ellenére vállalja a nyílt kritikáját a területről.December elején ismertük meg,sőt,mondjuk úgy,azóta nem is láttam,mégis ugyanott folytatjuk a beszélgetést,ahol akkor abbahagytuk, hihetetlen memóriája van!Hozzátenném, a sziget ezen oldalán az emberek sokkal nyitottabbak,mint azon a vidéken,ahol én lakom.Mivel Iboih gyönyörű lagúnájába azért hatványozottan több turista érkezik az ár miatt,ezért sokkal több ember beszél angolul,illetve szinte minden helyi előszeretettel kezdeményez csevejt az itt megjelenő külföldiekkel.Na most,sok partra azért nem kell számítani,elég rövidecske a homokos rész,illetve azon is egy-egy kikötő hajóval kell osztozni - bár mondják a partot követve is millió hal van.Innen indulnak csónakok a szemközti Rubiah-sziget felderítésére,amely elég mulatságos tud lenni fő szezonban,amikor a megszámlálhatatlan mentő mellénytől a sziget körvonala szó szerint "narancs sárgállik" - ugyanis ázsiai szomszédaink preferálják az snorkelezés ezen módját,vagyis mellényben - csak a biztonság kedvéért,hiszen sokuk csak kissé,vagy egyáltalán nem tud úszni.
A 2004 -es szökőár,ellenben a sziget túloldalával,igenis jelentős kárt okzott errefelé, amelynek leginkább a tengeri élő világ, a korallok, illetve bizonyos halfajták estek áldozatul. A mai napig van egy búvárközpont,aki minden héten egyszer gyakorlati merülésként fogkefével takarítja végig a megmaradt korallokat,illetve jelentős mértékben koordinálja a tengeri élővilág rehabilitációját.így természetesen a lagúnán belül a halászat tilos, amit nem bánok egy pillanatig sem , de halkan jegyzem meg, a néha 5 percenként köröző üveg fenekű hajók mennyire ártalmasak ennek a környezetnek? Sajnálatos,amíg egy helyi cég ennyire lelkesen tesz a környezetért,addig más emberek,ezt szinte semmibe veszik...
Viszont az mindig nagy örömmel tölt el,amikor hasonlóan a mai naphoz,hiszen vasárnap van,sok sok gyerek indul a vízbe önfeledten játszani egyet, vagy éppen tintahalra,kis halakra horgászni.Csapkodnak, nevetnek, tényleg , majd kicsattannak az élet imádattól.
Megebédelünk, bár sajnálatos módon itt inkább a nyugati ételek a divatosabbak, kókuszt nem tartanak különféle kifogásokra hivatkozva,viszont abszolút pozitív,hogy majdnem minden kisebb étterem maga süti kemencében ( vagy sütőben,ugyebár) a maga saját kis kenyerét,vagy chapattiját.
A legtöbb "vendéglátós" még a sziget városába is hajóval jár vásárolni,ugyanis egyszerűbb a rakodás,és a szállítás,ugyanakkor még gyorsabb és olcsóbb is.
Tovább folytatjuk utunkat az északi csücsökbe, ahol már tapasztalatból tudom, hogy inkább a kilátás a lényeges,semmint a 0.Kilométer kő - ugyebár a Clark Ádám térhez sem tervezünk egetverő zarándoklatokat , úgyhogy ez az analógia feltétlen érvényes.A hely fény pontját amúgy a látogatók által az évek hosszú során megszelídített vaddisznó emeli, de sajnos, nekünk ismételten ezekhez a lopós, nem félős, megtámadós,senkit nem szerető makákókhoz van szerencsénk,így pár kép elkattintása után,már ülünk is robogóra, hogy visszafelé még megtekintsük az ugyanúgy backpacker Gapang beachet.Ez kifejezetten a helyi turizmus célpontja, ugyanis rengeteg helyi kisebb warung ( étterem)található itt,és talán Iboih után valahol,valamilyen egyezmény következtében,ez vált a "helyi" parttá - amin szintén búvár hajókkal kell osztozni,amely gondolom valamelyest nyilván állandó jelleggel felkeveri az összes homokot a vízben,rontva ezzel a láthatási távolságot és minőséget szegény pipásainknak.Innen egyébként éppen rálátni Sabang város öblére.

Érdekességképpen belebotlunk pár béka emberbe,akik ma 60m mélyen merültek,egy roncsnál, a Sophie R. nevezetű hajónál,amelyet 1940-ben süllyesztett el a saját legénysége,nehogy a brit flotta elkobozza.


Lassan hazafelé igyekszünk, bár csak igen lassan,mert ez a táj még ilyen,szürkés eső láb -lógós időben is a leggyönyörűbb oldalát mutatja.Meg is állunk egy teára a Khla-szigettel átellenben,ahol egy fán egyébként az egyik kedvenc élőlényemet is megpillantom: ez pedig egy nagyon érdekes gyíkfajta,akinek a nyakén egy sárga lebeny mozog minden lélegzet vétel következőében.Talán ő lenne a repülő gyík más néven,de én csak tokás gekkónak becézem( bár feltételezem,kis állatunknak éppen mindegy,nem hiszem hogy bármelyik elnevezésre is kifejezetten hallgat,vagy éppen reklamálna érte).

És természetesen a végszó sem marad el, hazafelé úton,ránk szakad ismételten egy gyors zápor.így késő délután kicsit fáradtan,bőrig ázva érek haza, ahol a kisgyerekek már millió nyaklánccal várnak,és még több gyönggyel, hogy itt az ideje együtt is cselekedni. A dolog azonban egy dolog nehezíti csak meg gazán,hogy kedves Nachos is be van zsongva egy nagyobb anyás szeretetrohamra,így miközben a földön ülve beszélgetek kis barátaimnak, és mesélem az élményeimet,addig a kezemmel egy banántörzs csonkot dobálok a világ legszebb" 4 lábának egy helyen".És meglepődve tapasztalom, hogy kutyusom vissza is hozza,és a lábamhoz ejti, gondolom azért, hogy ezt a kört megismételhetjük.A körülöttem levő gyerekek csak ámulnak, hát,én sem kevésbé,mert ilyet én neki tudtommal még tanítani sem mertem,és tessék.
Lehetséges,hogy a szigeten létezik önképzőkör szőrmókoknak?
Sötétedésig együtt nevetünk mindezen a kis falu lakókkal,majd lassan mindenki aludni igyekszik.Páran itt alszanak el nálunk a TV előtt a hatalmas szőnyegen,és éppúgy,mint a tengert,édes őket is nézni,amilyen nyugodtan,szinte mosolyogva szundiznak egymás mellett az én repülő szőnyegemen,amint éppen álomország irányába igyekeznek.











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése